Veszprém
A szüleim évekig Veszprémben éltek a Hóvirág utcában, édesapám az egyetemen tanított. A fiam még kicsi volt, felfedeztük vele a környék játszótereit, és amikor aludt, a nagymamára hagytuk és kiszöktünk egy kicsit kóborolni. A Várhegy szolgáltatta életem egyik legromantikusabb randi-díszletét. A decemberi ködben sok száz évet visszasétál az ember az időben a régi házak között, a zúzmara-csipkézte fák és tetők alatt; a fátyolos párából egyre-másra bukkannak elő a barokk kapualjak, kis terecskék és rejtélyes szobrok; szép tavaszi verőfényben pedig a támfal tetejéről kinyílik az egész panoráma, és úgy zengenek a madarak, hogy csak úgy visszhangzik a völgy. Hányszor álltam ott lobogó kendőben, akár egy hajón! Nevettünk és nevettünk, mint a kamaszok. Egyszer gólyát is láttunk. Azóta már a fiainkkal is jártuk ott, és nekem mindig a szerelem tágassága és tavaszi szabadsága jut róla eszembe.