A Szent Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez még nem is annyira a szent életű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy e nap jelentette a paraszti év végét, az éves gazdasági munkák zárásának és a téli pihenésnek a kezdetét. A cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Mivel ilyenkor már le lehetett vágni a tömött libát, Szent Márton napján országszerte lakomákat rendeztek, hogy aztán az egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget töltenek magukba.
A népi hagyományok szerint Szent Márton napja volt ráadásul az utolsó alkalom a karácsonyt megelőző böjt előtt, amikor még utoljára lehetett egy nagy - érthető okokból leginkább libafogásokból álló - lakomát tartani.